Kedves Erika!
Elkezdem ezeket a nemrégen neked beígért régi emlék-gondolatokat az idõben visszavezetve gyüjtögetni.
Meglátjuk, hogy összejön-e belõlük valami használható.(?) Minden bizonnyal kicsit késõbb tudom Neked feltálalni, mint ahogyan akartam, de igyekszem nagyon megrágni minden leírott szavamat, mert egyik morális imperatívuszom az lett az évek alatt, hogy Ha valamit közölsz, az legyen igaz, hasznos, és praktikus.
Praktikus mellék-haszna számomra lehet az is, hogy az agyamat kotorászhatom, dolgoztathatom ,.... és az ember egy szerencsés konstelláció esetében visszavarázsolhatja magát egy számára egykor kedves múltban már megélt korba, (ami már csak azért is kedves , mert akkor volt a fószer fiatal,---és ez nagy dolog!) Teljesen másfajta érzelmi hangulatba helyezi vissza a lelket,.... olyanba, amit a józan jelen már nem tartalmaz.
Valami 22-23 éves lehettem, amikor elkezdtem szorgosan újra a gyerekkori nyaralásim kedvelt községébe Fehérgyarmatra járni, a mindig-szeretett Nagyanyámhoz, azzal a határozott szándékkal, hogy kikérdezgetem õt azokról a régi emlékeirõl, amiket ugyan kisgyerekkoromban már alkalmanként/apránként elmesélgetett nekem...---délelõtti tésztagyúrások és ebédfõzések alatt, amikor én, mint kis puja ott kucorogtam az asztal mellett, és tátott szájjal hallgattam az akkor nekem nagyon érdekes történeteket, ....amik a fiatalkoráról szóltak,
....és éreztem, hogy valami idõ-transzfer titokzatos áttételében a hallott történetek rólam is szólnak egy kicsit, hiszen felmenõimrõl szóltak.
Nem kizárt, hogy ember egy kicsit a felmenõinek genetikai összessége, (mondom én), bár ezt sokan tagadnák vagy módosítanák, mondván, hogy azért az ÖSSZESSÉGRE nemigen akar mindenki igényt tartani. Inkább csak a magunknak összeválogatott menüre, amit magunk válogatunk ki, és azokból mint komponensekbõl magunk igyekszünk "kinevelni önmagunkat".
Ennek persze tudományosan nincs bizonyítható vonala, ez inkább egy saját fantázia, ami meglehet badarság. Igaz, egyszer egy Latinovits-esten a Fészek klubban (1968) hallottam tõle egy (már nem tudom kitõl idézett) gondolatot, ami kb. az volt, hogy a tudományosan bizonyíthatatlan, feltérképezhetetlen, titkos és ellenõrizhetetlen világunkban amit közönségesen léleknek neveznek:--sok olyan nem azonosított erõ van, amik aktiválódhatnak kívülük a való világ erõtereiben is, és cselekvéssé/akarattá összpontosíthatnak bennünk addig szétszórt és kusza belsõ érték-halmazokat.
Eléggé bonyolultra sikeredett, de talán megragadható és értelmezhetõ ebbõl valami.
Köznapibb példával: Ha én, aki mondjuk egy szelíd, besimuló, visszafogott típus vagyok, de egyszer, egy kihegyezett pillanatban mégis jól szájbavágok valakit, akkor abban a gesztusban (nem lehetetlen) hogy egyik forróvérü és renitens õsöm magamban hordott, egyszem génje tör ki belõlem.
Vagy igaz vagy nem, én nagyon hajlamos vagyok, hogy ezt a hatástechnológiát elhiggyem.
Értékükbõl semmit nem vont le, hogy azokból, akikrõl szóltak ezek a régi történetek---- nem voltak kiemelkedõ emberek, nagyonis középszerüek voltak, mégis kiéreztem a szavakból, hogy aki nekem meséli, annak minden felemlített egykorvolt személy kedves és fontos,-.--mert egy immár mindörökkön elmúlt világ köznapi-legendává szelídült (vagy emelkedett) szereplõirõl szóltak a történetek.
Vagy 2 esetben a Kicsike is velem jött Gyarmatra , ilyen régi történetek felidézése idején, mert nagyon szerette a nagymamámat, és mama is szerette a Kicsikét-- nagyon jól el tudtak diskurálgatni, és ehhez én sokszor nem is kellettem. Elvoltak együtt jól. Érezhetõ volt a kétoldali szimpátia köztük.
Felidéztem tehát ezeket az "adatgyüjtõ" látogatásaimat, amikor egy nagy vonalas füzetbe jegyezgettem a feledés elln az ujraismételt régi történetekt, a helyszíneket, az évszámokat, a személyeket, az én nagyanyai õseim köznapjaiból összegereblyézgegett pillanatképeket, történéseket.
Tulajdonképpen ekkor tudtam meg, hogy anyai õseim cipszerek voltak, (németajkú szepességi szászok), és konkrét neveket jegyezhettem fel, község és városneveket, stb.
.....amikrõl azelõtt sosem tudtam --vagy már akkorra elfeledtem--
(Anyám sosem volt jó ilyen múltfelidézõ, múltkutató, intim beszélgetésekre pedig végleg alkalmatlan volt, és azt hiszem, hogy õ, mint "proli-parvenü" már jóval korábban gyökeresen szakított a felmenõinek történeteivel, ....
és egyáltalán a létükkkel/emlékükkel is szakított , mert szerintem szégyellte, hogy azok között nem volt értelmiségi, csak jobbára szõlõsgazda, kádármester, napszámos, vasutas, Amerikába kitántorgott testvér, és küszködõ kisföldmüves. Anyám sajnos ilyen volt, s én õt köztudottan soha nem szerettem (egy napra sem tudtam szeretni) és ez az érzelmi felállás gyakorlatilag mindent, ami az >õ és én<- konglomerátumba tartozhat--- átsavazott, és meghatározott. Akkora distancia volt kösztünk lelkileg, hogy akárha egy szomszédasszony is lehetett volna ---nekem. Sõt, volt olyan szonmszédcsalád, akiknek az asztalánál szívesebben ültem, mint az u.n. "otthon" asztalainál. Sapienti sat.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Láttam azokat a képeket , amiket a Szántó-házról felraktál a fészre, és látványuk elindított bennem egy visszatekintést.
Eszembe jutottak ezek a Gyarmatra való látogatások és az akkor bennem-felfeszült éhség , a kotorászgatni vágyás a múltam terrénumában---abban a múltban való keresgetés, amikor még az anyám sem élt, nemhogy én magam.... Azt hiszem, hogy akkor éreztem meg elõször azt a jelenséget, (aminek nálunk sajnos nem volt hagyománya) : a múltunk emlékeit rendszerezgetni és ami ehhez feltétlenül fontos és kell: amennyit lehet megõrizni a múlötunkból.
Jobbfajta családoknál ez teljesen természtes volt, de sajnos a mi családunkban (az a szomorú hármas, ami az anyámat, a férjét és engemet jelentett) erre nem sokat adtak. Messze nem nevezném magunkat "jobbfajta" családnak, a szónak legalábbis lelki-gazdagsági tartományban. Anyagilag teljesen jól elvoltunk, de persze pusztán ez nem tesz egy családot "jobbfajta" családdá. Egész kisgyerekkoromban irigyeltem olyan (általam ismert) egyszerübb, szegényebb családokat, ahol szinte szemmel látható, volt a "majdnem-nélkülözés" de ahol én mégis olyan szívesen üldögéltem, mert ott tettenérhetõ volt egy állandóan kellemes hangulat, ....a szeretet, a törõdés, ameleg érintések, és effélék.
Nagyanyám szerint az anyám egy csomó régi fotót is egyszerüen kidobott, amik a sztmárnémeti években kattantak, õk fiatalok és az anyám kisgyerek volt.
Ezen akkor is felháborodtam, aztán késõbb már csak elgondolkodtam azon, hogy a tárgyi-dokumentáló emlékek kidobása micsoda lelki nihilbõl, vagy haragból, vagy bosszú-érzésbõl fakadhat.
Neki vélt sérelmei voltak az anyjára haragudott valami röhejes kisgyerekkori marhaságok miatt,...de err öl sem lehetet soha társalogni vele, VELEM szemben (!) mindig zárkózott volt, másokkal nemigen, pl. Kicsivel nagyon jól elvoltak, barátnõk volta, s ahogyan tudom, nem csak a házasságom alatt , de SZOKATLAN MÓDON a különélésünk éveiben is, s öt még a disszidám éveiben is összejártak, s ennek nem csak a közös öregedés egybesimító kényszere hatott, hanem egy régi és kezdetektõl létezõ intellektuális vonzalom is ott lehetett.
Kicsi tehát szerintem sokkal többet tudhatott az anyám multjának kis ezoterikus titkairól, mint én,---aki elõtt mindig zárkózott volt.
Azt hiszem hogy nem szeretett engem igazán, és ennek valós vagy vélt okaira nem térek itt ki, mivel az okoknak legalább felét magamban mesterkéltem/konstruálgattam össze, s ITT ezek nem is érdekesek, mert ez az alanti visszaemlékezés überhaupt nem rólam szól, tehát illetlen is lenne arányát-vesztett mennyizégben olyasmiket ide zúdítani, amik nem tartoznak ide.
Saját magamról tehát igyekszem alant majd csupán annyit idevillantani, amennyit a visszaemlékezések teljessége igényel.
Vagy csak a teljességre való törekvésé.
A régrõl való emlékezések ugyanis többnyira mindig olyanok, mint a keretében összetört tükör. Összehoz még valami teljes képet rólunk/múltunkról törötten is, de átszelik azt a képet a zavaró törésvonalak.
Gyorsan hozzáteszem még ehhez a bevezetéshez, (visszacsatolva az egyik kisüzidre) hogy amiket leírok majd , azok messze nem "szaftos" sztorik, ilyenek nemigen történtek a Szántó-házban, legalábbis ha a szaftos jelzõt jól értelmezem a köznapi szóhasználat gondolati síkján.... a legtöbb ami volt a könnyedebb tartományokban, az egyfajta visszafogott magasabbrendü humor és ennek kis kellékei voltak---a szaftos az énnálam egy más divízió.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Én 1969. nyarán egy vonaton találkoztam a Szántó családdal, egy esti vonaton. Én Budapestrõl utaztam Mátészalkára, (2 év filmgyári munka után véglegesre célozva, ugyanis Pestrõl jelentkezve felvettek Nyiregyen a fõiskolára, az mellet pedig (ha az embert nem tartotta el valaki) gyakorlatban tanítani kellett A család az akkor 14 éves Édesapáddal együtt Debrecenben szállt fel, s valahogy egymás közelébe kerültünk ugyanabban a szakaszban. Ivánt és Évát a gimis évekbõl persze már ismertem.
Iván és Éva még hamvas-friss házasokként voltak ott, én jól megnéztem mindenkit, és a Nagymamádat és Ágit (késõbbi nejemet) találtam a legvonzóbbaknak.
Aztán a további hetekben , Mátészalkán abban az augusztusban elég sokat találkoztunk, leginkább a könyvesboltban, ahol mindig lomotolgattam, mivel a boltvezetõ iskolai évfolyamtársam volt, szóval ott mindig lehetett komolyzenét hallgatni, és megismerkedni a legújabb könyvekkel. Mária Nagymamád is gyakorta ott volt Ágival , aki iránt érdeklõdést mutattam, amit észre is vett. Elég naiv és totál tapasztalatlan volt a szerelem terén,---- ahogy az hamar kiderült. Szüz lányt kaptam a személyében.
Mielõtt a tanév megkezdõdött eléggé igyekeztem egyértelmüsíteni, hogy én "udvarlok", ami be is jött. Kicsi kedvesen fogadott, fantasztikusakat tudtunk beszélgetni. Urából sajnos csak hétvégeken buszozhattam Szalkára, de akkor mindig megjelentem a háznál valami bukettel, és a Nagyapád kivételével (aki valami miatt soha nem bírt engem) a családhoz igen bizalmas-közel kerültem.
Így telt el az 1969/70-es iskolaév.
1970 nyarán aztán én elutaztam a Balatonra vakációzni, de elõtt volt vagy 10 napom Szalkán, ahol annyira közel kerültünk egymáshoz Ágival, hogy fellángolt a nász, amely alatt õ azonnal teherbe esett. Ez úgy 1970. júniusában történt, Linda 1971. márciusában született, s Ági már korai áldott állapotában volt, amikor megesküdtünk. Ez 1970 augusztusában történt.
A házaséletünket abban a nagyon jó családban kezdtük, ahol én fantasztikusan jól éreztem magamat, minden este egy aufklärista fínom tea-szeánsz volt, s észre sem vettük, hogy szegények voltunk....mert mi tagadás ott mindenki kisfizetésü "végzetlen" értelmiségi volt, de ez nem akadályozta a boldogságot.
A legtöbbet a Béla Bácsi kereste, (Kicsike legalábbis így mondta) de az újtelepi házra spórolt, ahol ma Iván és Évi laknak, szóval az õ háztartási hozzájárulása éppen csak annyi volt, ami Ádám tartására-ruházásáre és némi "konyhapoénzre" futotta,----akkor már a házasságuk (ami Kicsi szernt nagy-szerelmi házasság volt a kezdeti években).----elszürkült, lelaposodott, s mikorra én oda kerültem, (pontosabban 1 év elteltén) már gyakorlatilag hetente csak 3-4 alkalommal aludt otthon,--- mert kiköltözött az Ujtelepre.
Szerettem azt a házat, ahogy az anyósom a legjobb barátom lett, teljes szívvel támogatta mindig a házasságunkat, pazar szellemi partner volt, és mondhatom nagyon jó volt az élet ott, ....volt valami nagyon barátságos és "gemütlich" hangulat a mindennapjainkban.
Aztán mi kaptunk egy lakást a Bajcsy-Zs . utca ujonnan megnyilt szakaszán a Kraszna felé mutató részen, amely ház ma is áll. Kicsi gyakorlatilag minden este ott volt, Lindát második anyaként babusgatta mindig. Akkorra már a házasságunknak az elsõ hajszálrepedései megjelentek, amik késõbb markánsabb repedésekké erösödtek.
Nagyanyád úgy igyekezett egyengetni az utainkat, ahogyan csak tudta, külön beszélgetett velem is, külön a lányával is, de úgy tünt, hogy ez a vonat akkor már elment....
Mikor ez egyértelmüvé vált elõttem, addigra eljött az 1974-es év , s akkor azon az éveleji idõszakban én valami 1600 forinttal , (ami 1 havi kezdõ-tanári fizetés volt):---felutaztam Budapestre, és felvettek a Televízió Irodalmi és Drámai Osztályára, ahol a disszidálásomig dolgoztam.
A Szántó ház gondolom már régen nem ugyanaz ami akkor volt, amikor/ahol tavasz idején abban a sajátos tavaszi illatmámorban a drága Nagymamád a sajátosan nyugodt mozdulataival kertet müvelgette... ennek ellenére gyakran gondolok arra a portára, mert akkor , abban a kb. 1½-2 évben az élet nagyon boldog és kellemes volt.
Ádám akkoriban kimaradt a gimibõl, s elment dolgozni a MOM-hoz, Kicsike ez miatt sokat szomorkodott, mondván hogy "Mi lesz majd ebbõl a gyerekbõl érettségi nélkül?"
Az volt a vesszõparipája, s Ádám esetében a félelme: "Csak nehogy valami rossz proli legyen belõle!"
A proli, mit kategória mindkettõnk megvetésének a tárgya volt...hehehehe!
Mondogattam neki, hogy az érettségi késõbb is abszolválható, addig a kis csikónak ki kell futkároznia magát, s a saját kényszeres muszájságára majd megszerzi---ami így is történt...szóval Ádám ha késön is, cca. 3-4 éves fáziskéséssel , de leérettségizett, és nagyonis jól húzogatta az éltének vonalait. Kissé késett, de nem elkésett! Joban él ma szerintem, mint egykori osztálytárasi abban az abortív gimis 1 tanévben.
Mamácskáddal csak 2 alkalommal találkoztam, nekem nagyon szimpatikus volt,(!!!!!!!) kissé hallgatag, széparcú, tartózkodó, kevésszavú lány volt... akkor én már Pesten dolgoztam, és a második ilyen alkalommal a Krasznához kirándultunk (családilag) egy októberi délutánon... na ott tudtam Erikával egy kicsinyt beszélgetni is---akkoriban zongorázott, de ennek a zongizásnak a körülményeire már nem emlékszem, hiszen már csak "vendégként" jártam (ÉS RITKÁN) Szalkára, így a házasságukról s a részletekrõl csaknem nulla a tudásom. De hogy Anyucikád nagyon szimpi volt, az biztos.
Örültem az akkor látható boldogságuknak, sajnos az , hogy nem konzerválódhatott sokáig.
Ádámot 14 éves kora óta mindig is kedveltem, és sosem szakadt meg a kapcsolatunk nagyon hosszú távon, ----mindig adtunk valami jelet egymás felé. ha évente, ha félévente- de mindig! Sok levelét õrzöm, ezekben nemigen volt szó a bajokról, amik a váláshoz vezettek, a legutóbbi kapcsolatfelvételkor (ennek is sok éve már) Kecskeméten laktak, s innen is írogatott, és én is neki. Édesapád egy nagyon kellemes korrekt ember, én legalábbis mindig szerettem...ezért is, meg sokminden másért is.
Ennyit a régi házról, s lakóiról.... Kicsikét annyira szerettem, hogy amikor már Pesten dolgoztam, és csak ½évente keveredtem haza, s kikisért mindig a vasúthoz visszautaztamkor---mindig könnyeztem, mert nagyon hiányzott az a mindent átható kozmikus JÓSÁG, ami belõle áradt. Õt nélkülközni azzal a kedvesen kontemplatív hatalmas szellemiséggel, amit szerényen viselt (hatalmas lexikális és összefüggéses tudása volt!) sokkal nehezebb volt, mint a lányát, akit elvben pár hónap alatt "meghaladtam" minden téren. Igazán az a házasság nem szerelmi házasság volt, csak ugye megfogant Linda, és énnekem "tenni kellett a kötelességemet".
Ennyi röviden, remélem nem ragoztam agyon a dolgot,...mindenesetre az a tudat, hogy talán el fogják hamarost bontani a régi Szántó-házat, az egy kis rezge szomorúságot költöztet belém, mert akárhogyan is volt azért vagy 2 éven át én ott boldog és kiegyensúlyozott életet éltem, s amíg én élek, addig az emlékeimben eleven marad a ház, és lakói is.
Minden summázatom az egészhez annyi: ha a Nagymamád , az Édesanyád , és az Ádám remek génjeit gyüjthetted magadba, akkor aligha lesz komoly gondod az életben, amit kívánok is Neked.
Ölellek szeretettel, és ne haragudj, hogy ilyen késõn küldtem el ezt a kis irományt: Jossy